Sikerült szereznem egy családi albumot, ami végig kíséri az illető életútját képekben. Csak az a bökkenő, hogy a vezetéknevet sehol nem említik. Ami közelebb visz az azonosításhoz, az az, hogy a tiszt úr szolgált Kassán. Az ezredesi fotón kassai száraz bélyegző van 1941- es, és egy pár családi fotón kassai bál felírat. Az illető megjárta a keleti frontot, ami az egyik fotón látható is. A fotó hátulján '42 ősze felírat. Azt nem tudom, hogy milyen ranggal fejezte be a háborút. Akitől vettem azt mondta, hogy több album is volt de azokon már túladott, - sajnos. Minden segítséget megköszönök az azonosítás végett!

Édesanyám, született: Bartal Györgyike és a légvédelmi ágyú. Hogyan kerülhetett oda?

Nagyon nehezen szántam rá magam, hogy megosszam az alábbi dokumentumokat. Édesanyám hagyatékából kerültek elő szomorú mementóként, de nem kis meglepetésemre. Családomban erős a katonai kötődés, édesapám is századosként szolgált a Néphadseregben. Talán innen a vonzalom a történelem és a katonai relikviák iránt. 

Nagy megtiszteltetés ért amikor özv. Kiss Ferencné nekem ajándékozta férje, Kiss Ferenc repülő alezredes fellelhető egyenruháját, kitüntetéseit, hajózó naplóját és egyéb tárgyait.

A hagyaték teljes bemutatása a hozzászólásban fog megjelenni. A feltöltése szabad idő függvényében történik.

A címképen a tiszti pályafutásának első fontos állomása, a repülőtiszti iskola elvégzéséről tanúskodó bizonyítvány.

Sokat töprengtem, feltöltsem-e ezta képet, hiszen nyilván többen is látták már a Fortepanon. De annyira megtetszett a hangulata, hogy nem bírtam ki...

A kép eretetben itt látható

Márkosfalvi Sipos Gyula osztályelsőként végzett a Ludovika Akadémián, majd a bécsi hadiiskolában tanult. Alezredesként érte az első világháború kitörése, és a brassói gyalogezred zászlóalj parancsnokaként került az orosz frontra, ahol súlyos sérülést szenvedett. A fehérvári 17-es gyalogezred parancsnokává 1915-ben nevezték ki, aztán katonáival az első isonzói csatától egészen a háború befejezéséig az olasz fronton harcolt. Számtalan ütközetben vett részt az ezred élén: ott volt a gorlicei áttörésnél, a Dukla-szorosnál, Doberdónál, majd a Piavénél, ahol a front legkritikusabb stratégiai szakaszát védelmezték, sorra meghiúsítva a francia és olasz erők áttörési kísérleteit. József főherceg így írt róla levelében: "Egyike a legkiválóbb ezredparancsnokaimnak, akinek vezetése és csapatáról való gondoskodása, erélyes, következetes, de jóravaló bánásmódja föltétlen biztonságot nyújtott nekem arra, hogy a legkisebb aggodalom nélkül, ezredével minden ellenőrzés nélkül a legnehezebb viszonyok között is biztonságosan és hűségesen megállja a helyét".

Tudta, a harcok során elveszített több ezer katonának és azok családjának tisztelettel és köszönettel tartozik. Elsőként azzal, hogy az életben maradtakat rendben hazahozza. Büszkén, a katonai fegyelmet betartva jöttek vissza az akkor már a kommunista agitáció miatt önfeladásba fordult országba. Nem engedte, hogy lefegyverezzék a honvédeket, mint tették azt más alakulatokkal. „Ezekkel a fegyverekkel jöttünk, ezekkel is megyünk haza” mondta, és senki sem mert ellenkezni vele.

A képen dédnagyapám öccse látható.

Légvédelmi tüzérként vett részt a II. világháborúban, karpaszományos őrmesteri rendfokozatban.

Hadifogságba esett a háború végén, de szerencsésen hazatért.

Hosszú és szép élete volt, de sajnos 2016 december végén örökre itt hagyott bennünket.

Szerencsére még korábban tudtam vele több interjút készíteni. Hosszasan beszélgettünk többször is, mindenre emlékezett, mosolygós, kedves bácsika volt.

Elkészült nagyapám tablója. 1915-ben az egyetemről vonult be egyéves önkéntesként, ezután végigharcolta a világháborút, hadnagyként szerelt le.