Az olasz front a Nagy Háború folyamán szakaszokra, szekciókra volt osztva. Ilyen volt a Seisera frontszakasz, amelynek a pontos helyét sokáig hiába kerestem. Korabeli térképeimen támpont híjján vaktában nem találtam meg. A legújabb vívmány, az internet nyilván sokat segít, így most is. Mert nem csak korabeli fotókat adott a keresés, hanem egy izgalmas vállalkozás leírását is, amely ebben a körzetben zajlott le. 

Tehát a Seisera-völgy a Júliai Alpok nyugati szélén van, Tarvis (ma Tarvisio) településtől 3-4 km-re délnyugati irányban. Az egykori országhatár mentén, a nyugatról övező hegyek Olaszország, a keletiek az Osztrák-Magyar Monarchia területén feküdtek. A völgyben volt egy kisebb völgyzáró erőd is. 

Az olasz oldalon az egyik hágó mögé, a Dogna patak felső szakaszához tüzérséget telepítettek az olaszok. Ez az üteg el tudta érni Tarvis városát, ami fontos logisztikai központ volt. Az üteget el kellett hallgattatni, de mivel takarásban volt, nem tudták meghatározni a helyét. 1916 szeptemberében négy hegyi vezető kíséretében az alpinista dr Guido Mayer hadnagy vállalkozott arra, hogy a völgy végében található hegylánc egyik előreugró csúcsára felmegy, mert onnan a helyiek szerint be lehetett látni a Dogna patak völgyébe, ahol az olasz üteg állt. 

Problémát csak az jelentett, hogy a Seisera völgy irányából ezt a csúcsot még addig nem mászták, mert a másik oldalról sokkal kevésbé volt meredek. Csakhogy a szokásos útvonalon már olasz katonák álltak. Teljes csendben, sötétben kellett megmászni az 1933 méter magas csúcsot a szokásos katonai felszereléssel, fegyverrel, fényjelző készülékkel. A haladás a lgtöbb szakaszon csak kötélbiztosítással volt lehetséges. Így is lezuhant a négy kísérő hegyi vezető egyike. 

Szeptember 14-én éjjel másztak fel, majd egész nap figyelték az olasz állásokat. Felfedezték az ellenséges üteget, amelyet a saját tüzérség azonnal el is kezdett lőni. A találatok megfigyelése után a következő éjjel másztak vissza a megfigyelők. Lezuhant társuk még élt, autóval szállították kórházba. A mászást vezető Thadeus Tschofenig tizedes nagyezüstöt kapott ezért az akcióért.   

Minden kedves tagtársnak sikerekben gazdag, boldog új évet kívánok!

M

Egy másik szép karácsonyi jelvény, ezúttal 1914-es évszámmal. 

A sapkajelvények már 1914 végén kezdtek megjelenni. Van több hadseregjelvény is, amelyiken általában az uralkodó portréja látható és az 1914-es évszám. A hadseregeknél kisebb csapategységeknél, például gyalogezredeknél 1915 tavaszától jelent meg a sapkajelvény viselet. Ezt nyilván bátorította, hogy az uralkodói portréval készült jelvényeket nem tiltották meg annak ellenére, hogy nem volt túlságosan "alakias" vagyis az egyenruházat egységesnek szánt kinézetét megbontotta. Előírták ugyan, hogy jelvényt a sapka bal oldalán lehetett viselni, és eleinte azt is, hogy csak az uralkodói képmás lehetett a jelvényen. De ezeket a szabályokat 1915-től már egyáltalán nem tartották meg. 

M

Második ádventi vasárnapra egy szép jelvény.

Időnként beszámolok egy-egy eredményesnek gondolt nyomozásomról. Most megint van némi előrehaladás a képen látható jelvény megfejtése felé. Mert hogy eddig abszolut semmi nyomát nem találtam ennek az egységnek. Annak ellenére, hogy neve alapján a magyar forrásoknak írniuk kellene róla. Mondjuk a HIM levéltár még hátravan, de sem a Magyar Tüzérben, sem a Dixon-Nuttal adatbázisban sem pedig a Militaria Verlag könyvében nincs nyom.

Ezen a képeslapon van, végre. Tehát nem csak a jelvény létezett, hanem az üteg is.

A tábori lapok szokásos bélyegzései vannak rajta, dátum/postafiók, egységbélyegző (sajnos ez nem a tüzéreké, hanem egy magasabb egységé, a 17. hadtesté). Feladó (megint nem tüzér grrrr :(((). A hadtestről található információk szerint talán az oda tartozó 57. hadosztály tüzérdandárjában lehetett a Budapest tüzérosztály és ennek a 2. tarackos (mozsár?!) ütege. Sajnos, konkrét hivatkozást schwarz-auf-weiss említést továbbra sem találtam. 

A képeslapon látható ütegállás jól beleillik az 57. hadosztálynak a feladás dátumakor volt pozíciójába az Isonzo középső folyása mentén. 

A Monarchia tüzérségének legfontosabb, legnagyobb példányszámban alkalmazott fegyvere. 1914-ben már elavultnak számított, elsősorban a bronzból öntött lövegcső miatt. Ennek ellenére jobb híján a háború végéig alkalmazták azután is, hogy megjelent a korszerűsített M 17 változat huzagolt acél lövegcsővel. A jelvény a korai változatot mutatja, amit a lövegtalp formája és a lövegpajzs elején látható lépcsők mutatnak. Nagyon élethű ábrázolás.

A jelvény és a fotó is ehhez az ezredhez tartozik. Egy fotó hagyatékból vettem ki a képet, amely ugyanolyan havas tájban ábrázolja az öregecske tarackot, mint a jelvényen. 

Tudni kell, hogy a tüzérség nagy fejlődésen ment keresztül a háború folyamán. A honvéd hadosztályoknak csupán egy-egy könnyű lövegekkel felszerelt tábori ágyús ezrede volt 1914-ben. A tarackos és a nehéztüzér ezredeket mind a háború alatt állították fel, eléggé sebtiben. Ez sok érdekességere vezetett, így például a löveganyagban is. Egyszerűen nem volt kellő számú új tarack, amit az újonnan felállított tüzérségnek lehettett volna adni. Az  M98-as 10,5 cm-es és M99-es 15 cm-es tarckok maradtak tehát használatban. 

A fotó furcsa nekem még így is, hiszen a téli viszonyok között a technika működőképességét szerintem a löveg takarásával kellett volna biztosítani. Itt meg hó fed mindent. Nem gondolom, hogy néhány perc alatt tűzkésszé lehetett varázsolni egy ilyen behavazott, lefagyott löveget... A jelvénnyel minden esetre megvan a kellő összhang!

M

Kedves Tagtársak!

A 2025-ös naptár anyaga ismét az első világháború sapkajelvényei közül válogat. Most a tematika a repüléssel kapcsolatos képeket, plakátokat, jelvényeket és érméket öleli fel. 

A munka halad, a naptár szerkesztése folyamatban van. Egy képet mellékelek, amelynek van esélye rá, hogy a borítóra kerüljön. 

Gondolom többen felismerik a képen látható magyar pilótát!

M

Nem egy nótára, de egy cigarettára, mondhatták azok a szerencsés túlélők, akik a Nagy Háború alatt/után a sapkajelvényeikkel éppen egy hamutálat gondoltak feldíszíteni. Általában 8 cm-es tábori ágyúhoz használt lövedékek hüvelyéből készültek a hamutálak. Az itt látható forma talán a leggyakoribb. 

Kérdés, hogy a cigarettát megtartó csőrbe milyen spanglit lehetett beállítani, hiszen annak a távolsága a középponttól csak 3 cm. Még a régi, mezitlábas (filter nélküli) cigik hossza is nagyobb volt ennél. Szóval a tárgy inkább szép, mint hasznos. Nálam jól megvannak együtt az íróasztalomon.

Ha valaki szeretne megválni egy ilyen darabtól, szóljon!

A repülés és vele együtt a légvédelem gyerekcipőben járt a Nagy Háború idején. Eleinte inkább "hozott anyagból" dolgoztak: géppuskákat, tábori ágyúkat szereltek hevenyészett emelvényekre, hogy a kilövés magasságát a légi célpontok szintjére emeljék. 

Egy idő után megindult a gondolkodás speciális eszközök gyártásáról is. Azért továbbra is meglévő eszközök (lövegek) voltak a kiindulópont. Ezeket szerelték megfelelő lövegtalpakra, hogy az eszköz mozgatását és a megfelelő szöget rugalmasabban lehessen beállítani. A 8 cm-es tábori ágyú is kapott egy stabil talapzatot, amelyen a löveg körben elmozdítható volt. Sőt, a löveget teherautók platójára is felszerelték. Ezzel létrejött az első önjáró légvédelmi eszköz. 

Eleinte az új lövegek önálló csapategységként működtek, erről tanúskodik a mellékelt levelező lap bélyegzője. Később a légvédelmet a tábori tüzér ezredek kötelékébe sorolták be.